Elérkezett az őszinte vallomások ideje. Névvel, címmel, vállalom. Krakkó óvárosa bár gyönyörű, és olyan, mint egy kis ékszerdoboz, és mindenkinek látnia kell egyszer, de a varázsereje úgy 2-3 hét után nálam kifogyott. Édes, aranyos, de kisvárosi, és nem elég élettel teli-  nekem, teszem hozzá. Bár az Erasmusosok közül sokan osztották a véleményemet. Ha csak az óváros lenne egész Krakkó, akkor márciusban már a falat kapartam volna unalmamban. De szerencsére volt, ami megmentett- ez pedig a Kazimierz negyed.

Februárban, -15 fokban ismerkedtem meg vele, és már akkor elcsavarta a fejemet a sajátos hangulatával. A zsinagógákkal, az eredeti, sértetlen héber épületfelirataival, a hamisíthatatlan zsidó boltocskáival már ott tudtam, hogy ide érdemes lesz vissza jönni.  Amint jobb lett az idő, és több időt tudtam kint tölteni, annál többet jártam vissza ide- sőt, igazság szerint az időm legnagyobb százalékát itt töltöttem és töltöm;  ezt a bejegyzést is az egyik kedvenc kávézómból, a Chederből írom, egy adag hamisíthatatlan izraeli humusz, pitakenyér, és fehérboros spritzer társaságában.

 Ha az óváros ékszerdoboz, akkor a Kazimierz városrész egy óriási kincsesláda, ami sosem fogy ki. Finoman, apránként lehet csak megismerni, de még mindig úgy érzem, hogy van mit felfedezni.  A nagyobbacska darab kincsek persze a bárok és a kávézók, amik közül nincs 2, ami egyforma lenne, sem design, sem hangulat szempontjából. Akárhogy is érzi magát az ember, akármit is akar csinálni, van hozzá tökéletesen illő kávézó vagy bár, netán bisztró. Van tökéletes tanuláshoz, baráti összejövetelekhez, igazi ereszd-el-a-hajam-bulizásokhoz, nagy filozofikus beszélgetésekhez, naplóíráshoz, olvasáshoz, vizsgafelejtő sörözésekhez, családi ebédekhez, jazzkoncertekhez,és tudnám folytatni a sort.

A kisebb méretű, de annál izgalmasabb kincsek, amik miatt úgy érzem, hogy ez a városrész nem tud kifogyni meglepetésekből, azok maguk az utcák, és a romos falakon fel-feltűnő graffitik, falfestések, kicsik és nagyok és rejtettek. Ezektől, az utcáról utcára változó hangulattól, a bárokból és a kávézókból ki-kiszűrődő zenéktől, nevetésektől érzem azt, hogy ez a rész éjjel-nappal, télen-nyáron pezseg az élettől, és mikor itt sétálok, én is átveszem ezt a pezsgést, és érzem azt, hogy élni bizony csodálatos. Nem megalomán és visszataszító módon, hangosan dübörög, mint sok nagyváros, hanem egészen finoman, rejtelmesen-sejtelmesen pezseg.

Romos és néhol felújított, a legjobb értelemben véve régimódi és helyenként modern, csábítóan dekadens és hedonista, de mégis józan. Ez és még annyi minden más keveréke ez a zsidó- és művésznegyed. Én pedig fülig szerelmes vagyok belé, és ha egy dolgot lehet csak megneveznem, ami miatt szomorú vagyok, hogy haza kell mennem, az az, hogy utána nem tudok minden nap idejönni és feltöltekezni.

És most beszéljenek helyettem tovább a képek: